Ragnarök

Néhány hete jelent meg Bíró Szabolcs íróbarátom legújabb regénye, a Ragnarök. A másodiktól a tizedik mondatig ilyenkor azt szokta taglalni a recenzió/kritika, hogy miről szól a történet, de ez szerintem teljesen felesleges, mert aki elolvasta, az pontosan tudja. Aki pedig még nem olvasta (remélem, egyre kevesebben vannak ilyenek), az csak bosszankodik a sok spoilerezés miatt.

A Ragnarököt Szabolcs afféle kiruccanásnak szánta egy számára (és számunkra) félig-meddig ismeretlen világba, mielőtt - saját szóhasználatával - "hazatér", hogy belefogjon többkötetes regényfolyamába, az Anjoukba. Kiruccant - és milyen jól tette! Én már évekkel ezelőtt is olvastam őt, és az akkori (Francis W. Scott néven jegyzett) krimikhez képest mára valóságos kvantumugrást hajtott végre. Jók voltak azok a sztorik is, de hiányzott belőlük az a plusz, ami egyedivé tette őket - s a mostani regényben immár örömmel fedeztem fel ezeket a megkülönböztető jegyeket. A fejlődés látványos, és ez így van rendjén.

A Ragnarök szót körülbelül egy éve hallottam először, amikor Szabolcs elújságolta a FB-on, hogy mire is készül. Az Anjouk előtt - afféle laza kis felvezetésként - szeretett volna egy modern viking sagát írni, megvalósítva gyerekkori álmát. Aztán az egész sokkal komolyabb munkává vált számára, rengeteg idejét és energiáját emésztette fel, és sokkal komolyabb eredményt hozott a reméltnél. A saját tulajdonú kiadója által megjelentetett, okosan marketingelt könyv a Bookline sikerlistájának Top 10-éig emelkedett, ami egy (jobb skatulyám egyelőre nincs rá) független professzionális szerzőtől kiváló teljesítmény.

A Ragnarök valami olyasmi eseményt jelöl a skandináv mitológiában, mint a bibliai Armageddon, vagyis a végső nagy összecsapást a jók és a gonoszok között, amely természetesen a fennálló világ komoly sérülésével jár együtt. Maga a cselekmény nem kapcsolódik szorosan mindehhez, bár a végkifejlet persze összefüggésben áll vele, közben azonban izgalmas, érdekes, sok újdonságot felvonultató sztori tölti ki a lapokat. Ebben jól megfér egymás mellett Piroska és a farkas története (amely nem a Grimmek találmánya, de még csak nem is Perrault-é, hanem ezredéves tanmese, milliónyi változattal), valamint az Excalibur legendája, és megannyi fantasy-elem.

Szabolcs rengeteg szereplőt mozgat nagy magabiztossággal, ügyesen alkalmazza a fejezetvégi cliffhangereket, vagyis az ember csak olvasna és olvasna, hogy minél előbb a rejtély végére járjon. Nincs happy end, de mégis van emberi diadal, a történet tehát olyan, mint az élet: rossz és jó vegyesen jut benne a szereplőknek. Alkalmi kiruccanás ez a regény a szerzőtől. de másokkal egyetemben én is arra biztatnám, hogy gondolkodjon el a folytatáson is, amire a történet befejezése kiváló lehetőséget nyújt. Lehetne néhány negatívumot is megemlíteni, de ezt most nem teszem - tegye meg helyettem az, aki jobbat tudna írni.

Magam csak annyit tennék még az egészhez, hogy - Molnár Ferenc bonmot-jával élve - ez a könyv olyan jó, hogy mától kezdve én írtam. ;)

A Midász Társaság – végre valami elindult

A blogomon még nem is írtam róla, hogy A Midász Társaság című második regényem pozitív lektorit kapott a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás-pályázatán. Ha továbbviszi a lendület, akár idén eljuthat a megjelenésig. Én már sokat nem tudok tenni érte, mert a szöveg kész, kiengedtem a kezemből, vagyis meg kell állnia a saját lábán.

Nemrég ránéztem, hogyan áll a Molyon az első könyv, A makedón összeesküvés, és örömmel láttam, hogy még bő másfél évvel a megjelenés után is piacon van, olvassák és kritizálják. Nem mindig kap dicséretet, de ez így is van rendjén. Pár hete fedeztem fel magamnak, hogy Fejős Éva a saját blogján sorozatot indított a regényírás kulisszatitkairól. Számomra a tényleg hasznos írásokból a következő mondatok voltak a leghasznosabbak: "Ne sértődj meg, ha kritikával illetik a művedet, ezzel egyszerűen ne foglalkozz, ne reagálj rá, ne védekezz, ne támadj, mert annál rosszabb. Vedd tudomásul, hogy nem lehet mindenkinek ugyanolyan az ízlése, tehát a te könyved sem tetszhet mindenkinek. Nincs ezzel semmi baj." Ez pontosan így van. Ha valaki rágörcsöl, mert valaki becsmérelte a drága munkáját, annak nem lehet jó vége. Legyünk lazák, és írjunk annak, aki értékeli és szereti olvasni. Akinek pedig az első nem tetszett, az ne vegye elő a másodikat. Ennyire egyszerű az egész.

Az utóbbi időben sok munkám volt, de abban bízom, hogy hamarosan folytathatom a regényírást. Az igazat megvallva, nemrég belekezdtem a harmadik történetbe, amely A Meroving-kulcs (szenzációhajhász) munkacímet kapta, és már 10 oldal el is készült belőle. Valószínűleg még többször átírom az elejét, de én élvezem ezt a munkát, és talán a fiókomnak is folyamatosan írnék. Jó lenne, ha kapcsolatba léphetnék olyan rajongói csoportokkal, akik szeretik a kultúrtörténeti krimi (kalandregény, thriller) műfaját, és akikkel el tudnék beszélgetni néhány - az írás közben felmerülő - problémáról. Aki ismer ilyen csoportokat, szóljon...
 

Kritika a Makedónról

Újabb kritika jelent meg A makedón összeesküvésről, amely a Molyon is az általam remélt módon teljesített (26 csillagozás, 12 írott értékelés, 77%). Ezúttal A. G. Stone olvasta el, és remek kritikát kaptam tőle, köszönet érte. Annak különösen örülök, hogy a vezérmotívumnak szánt Odüsszeia-Nagy Sándor kapcsolatra azonnal rátapintott.
"Olvasás közben a könyv minden percét élveztem. A pörgős cselekmény, a könnyed és elegáns humorú elbeszélői stílus élővé tette az eseményeket. Olyannyira, hogy teljesen belefeledkeztem a regénybe."

Folytatás ITT.

Arany János és a hortobágyi angol

Az 1840-es évek közepén felmerült a lehetőség, hogy Shakespeare összes művét átültetik magyar nyelvre. Nem is akárkik, a színész Egressy Gábor Petőfit, Vörösmartyt és Aranyt nevezte meg kulcsfigurákként ebben a hatalmas erőfeszítést és elszántságot igénylő munkában. A történelmi események miatt végül a tervnek csak a töredéke valósult meg, Arany János viszont később is szívén viselte az ügy sorsát. Amikor 1861-67 között ő volt a Kisfaludy Társaság igazgatója, a szervezeten belül létrejött egy Shakespeare-bizottság, amely a teljes Shakespeare kiadására vállalkozott. Arany maga a Hamlettel, a Szentivánéji álommal, valamint a János királlyal járult hozzá a megvalósításhoz.

De honnan tudott ő angolul? És tudott-e egyáltalán? Sokan hajlamosak lekicsinyleni őt „hortobágyi angolja” miatt, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy az írott szöveggel még csak-csak elboldogult, ám a beszéd - mivel nem volt alkalma nyelvi közegben gyakorolni, csakis könyvekből tanult - egyáltalán nem ment neki, a kiejtése is katasztrofálisnak bizonyult. Arany 1836-40 között rengeteg Shakespeare-t olvasott, de akkor még németül. 1842-ben Szalontán azonban kapcsolatba került egykori iskolatársával, Szilágyi Istvánnal, aki a fordítási munkák apropóján arra biztatta a költőt, hogy tanuljon meg angolul. Arany ezt meg is tette, ráadásul teljesen egyedül. Ha lett volna YouTube, a kiejtést is szépen elsajátíthatta volna.1865-67 között fordította le a Hamletet, s a művet rögtön színpadra is állították a Nemzeti Színházban. Valóban jól sikerült, máig kiállta az idők próbáját.

Aranynak nem mehetett túl könnyen az angol, amit az is bizonyít, hogy a Szentivánéji álom fordításán öt évig ügyködött, a csak valamivel rövidebb Toldit viszont fél év alatt megírta, egyéb munkái mellett. Abban az időben mégis ő számított a legavatottabb Shakespeare-szakértőnek, amint arról Géher István is részletesen írt. Arany igényes volt és lelkiismeretes, ma már egyáltalán nem számít, mennyire értette az alapul szolgáló angol nyelvet. Kosztolányi így írt a Hamletjéről pár évtizeddel később: „Micsoda zengő pompa. Mennyi lírai mélység. Milyen beszélhető és színpadi az Arany terhes nyelve. Ez igazán magyar kincs. Az új poétáink között van néhány ragyogó nyelvművész. Ki adja párját ennek a páratlan fordításnak?”

Balassi, a lábon lőtt költő

A török hódoltság ideje alatt a keresztény seregek több alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy Magyarországról kiűzzék a pogányokat. Ez volt a célja az 1591-től 1606-ig tartó tizenöt éves háborúnak is, amelynek során 1594-ben Esztergomnál vívtak véres csatát a szembenálló felek. A törökök akkoriban már nem vetették magukat olyan lelkesedéssel a harcba, mint például Mohácsnál, ahol alaposan megreguláztak minket, de a császári és magyar erők sem álltak mindig a helyzet tetőfokán. Az esztergomi vár ostrománál olyan szerencsétlen (mondhatni: amatőr) módon állították fel az ágyúk jó részét, hogy a hadviseléshez jobban értő itáliai Petrino mérnök is csak a fejét fogta (visszaemlékezése ITT). Így írt a kezdeti csatározásokról: „Az ütközet tréfás volt, mivel a mieink nem tudták megmászni a falat, az ellenség nem tudott előmerészkedni a tüzérség miatt. A mieink háttal a falnak támaszkodtak, és úgy nyomtak fel néhány embert a falakra. A törökök a túlsó oldalon, látva az előretolt ékek érkezését, előjöttek, hogy megküzdjenek velük, mi azonban tüzérségi tűzzel és puskákkal visszakergettük őket, úgy, hogy veszteségeik is lettek.” Végül a talján szakember irányításával nagy nehezen sikerült beljebb nyomni a törököket, ám a váratlan diadalon fellelkesülve Pálffy Miklós újra visszavette tőle a vezetést. Szó szerint mészárszékre küldte embereit, akik lényegében fedezék nélkül álltak a puska- és ágyútűzben. Körülbelül 100-an meghaltak, és 400-an megsebesültek a sikertelen roham során. Köztük volt a költő Balassi Bálint is.

Balassi lobbanékony természetű, nagy erejű és képzett katona volt, ám csapnivaló hadvezér, hiszen az apró, finom dolgok menedzseléséhez nem volt szemernyi türelme sem. Remekül lovagolt, ügyesen kezelte a kardot és a kopját, a lőfegyvereket azonban lenézte, az 52. verse kivételével szinte sehol sem tesz utalást a „tüzes laptákra”, vagyis az ágyúkra és ágyúgolyókra. Tragikus, hogy a vesztét éppen ez a becsmérelt fegyver okozta. Balassit egy szakállas puska golyója találta el, de olyan szerencsétlenül, hogy a diónyi lövedék mindkét combján áthatolt. Csontot és ízületet csodával határos módon nem ért, de a költő tizenegy napos szenvedés után így is belehalt sérüléseibe. Valószínűleg oldalról érhette a találat, amely ellen képtelenség volt védekezni. A szakállas puska lényegében egy fanyélre erősített primitív fémcső, amivel körülbelül olyan pontosan lehetett lőni, mint egy kapával. Ötven méteren belül viszont kegyetlenül pusztítónak bizonyult, átvitte a páncélt, még a lovat is. Balassi sebét Mátyás főherceg borbélya (vagyis orvosa) kezelte, de nem túl szakszerűen, amit már a kortársak is szóvá tettek. Talán ha a borbély hallgatott volna magyar kollégáira, a költő túlélhette volna az esetet. Mindezzel együtt Balassi aligha lehetett jó állapotban, szóba került a lába levágása is, ám végül erre valószínűleg nem került sor. A katonaköltő a nagy lázzal járó vérmérgezésbe halt bele, és a Hibbén lévő családi sírboltba temették el.

Esztergomban 1938-ban szobrot emeltek Balassinak, s a krónikások feljegyezték, hogy a ceremónián „hivatalosságok megittak 100 liter világos Szentjános sört”. Egészségükre váljék, már akkor is a potya volt a menő a politikában. A II. világháborúban egyébként a szobor megsérült, a helybéliek szerint a lábain ment át néhány golyó. Még hogy a történelem nem ismétli önmagát...

Karinthy és az elferdített Micimackó

Alan Alexander (A. A.) Milne angol író 1926-ban adta ki az első Micimackó-könyvét, bár egy történet már az előző karácsonyon megjelent egy londoni lapban a jámbor mackóról. Angolul a jószágot Winnie-the-Pooh-nak hívják, nálunk Karinthy (Emília) fordításában kapta az eredetire cseppet sem hasonlító nevét. Az eredeti „keresztapa” Milne fia, a később könyvesbolt-tulajdonosként dolgozó Christopher Robin Milne volt, aki a londoni állatkertben élő medvebocs után nevezte el az egyik játékmackóját Winnie-nek. Ez a bizonyos eredeti Winnie még az I. világháborúban érkezett Angliába, mégpedig egy kanadai katona adományaként, aki szülővárosa, Winnipeg után nevezte el az állatot. A Pooh pedig egy hattyú neve volt, Christopher Robin másik kedvence. Az egyik mesében egyébként később maga az író is magyarázatot adott a Winnie-the-Pooh névre. Történt, hogy Micimackó mézet akart csenni egy fa tetejéről, ezért belekapaszkodott egy léggömbbe, hogy felhőnek álcázva magát (őrület) érje el célját. A karja azonban úgy elzsibbadt, hogy egy hétig csak felfelé tudta tartani őket. Ha egy légy szállt az orrára, nem volt képes mást tenni, csak fújt egy nagyot (innen a „pooh” hangutánzó szó, ami kb. a magyar „pfú”-nak felel meg). Christopher Robinból nálunk Róbert Gida lett, ami megint csak őrület, de jó.

A regény Magyarországon nem túl nagy késéssel, 1935-ben jelent meg. Fordítóként Karinthy Frigyest tüntették fel rajta, de csak azért, hogy jobban eladható legyen. A valódi munkát testvére, Karinthy Emília végezte el helyette, aki igazi nyelvzseninek számított. Karinthy Márton Ördöggörcs című könyvéből is tudjuk, hogy a nő ugyan „komplett elmebajos” volt, de ha valaki spanyolul diktált neki egy szöveget, azt rögtön oroszul írta gépbe. Legalább 15-20 nyelvben mozgott otthonosan, így a viszonylag egyszerű Milne-szöveg sem okozott neki gondot. Emíliát a családban Micinek nevezték, ezért lett a főhősből Micimackó, de hogy maga keresztelte-e el a medvét így, vagy az íróként dolgozó testvére, azt nem tudjuk. Karinthy Frigyes mindenesetre bele sem nézett a fordításokba, csak dobta tovább azonnal a kiadóhoz. Minek is nézett volna? A családban ő volt a nyelvi antitalentum, németül épp csak bagadozott, angolul pedig egyáltalán nem tudott. A magyar Micimackó annak ellenére remekül sikerült, hogy inkább átdolgozás, mint fordítás, Milne aligha ismerne rá a karaktereire és történeteire. Valószínűleg Karinthy nem sejtette, hogy a könyv ilyen sikeres karriert fog befutni, ezért nem aggodalmaskodott különösebben az összecsapott bérmunka miatt.

Emília, vagyis Mici néni egyébként valóban őrült volt, egy alkalommal például finom úri társaságban csinált nagyjelenetet. Váratlanul térdre borult, és így szólt a jelenlévő írókhoz, professzorokhoz: „Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!” Adtak neki, mire Mici néni elégedetten berakta a retiküljébe, és elvonult. Jó sztori, ilyen laza volt az egész család.

Csokonai, akit sírba vitt egy temetés

Nem szabad verset írni, mert a költők néha korán halnak. Csokonai Vitéz Mihály például nem sokkal a 31. születésnapja után távozott az élők sorából, miután megfázott egy temetésen. Mecénása, a nagyváradi Rhédey Lajos gróf kérte fel, hogy írjon egy alkalmi verset felesége búcsúztatására, akit a pletyka szerint éppen maga az uraság rakott félre az útból (megmérgezte), miután összeszűrte a levet az egyik szolgálójával. Zavaros és titokzatos történet, Csokonainak sem tetszett, de elvállalta a költemény megírását és felolvasását, mert bízott a gróf hosszú távú anyagi támogatásában.

A költő szekéren döcögött el Nagyváradra, ekkor szedte össze azt a tüdőgyulladást, amelybe végül belehalt. Tavasz volt, de rossz idő, nem lehetett kellemes a hűvös áprilisi szélben (1804-et írunk) így utazni. Ha kapott volna előleget, alighanem zárt postakocsival ment volna, de Rhédey ennél zsugoribb volt. Csokonai fürdőzéssel és borral próbálta kúrálni magát, bár pár aszpirin kétségkívül hatásosabb lett volna, de azt csak a század végén fedezték fel. Csokonai hosszú hónapokig tartó gyengélkedés után, 1805 januárjában meghalt, és a debreceni Hatvan utcai temetőben (a mai Dorottya utca környékén) helyezték örök nyugalomra. És ekkortól született meg lassan egy legenda, amelynek a Rákosi-korszakban igyekeztek utánajárni.

Juhász Géza irodalomtörténész, a debreceni egyetem (akkor KLTE) tanára régóta szeretett volna utánajárni annak a híresztelésnek, miszerint Csokonai sírjában kéziratok, vagyis kiadatlan művek vannak. Például az Árpádiász, azaz az Árpád című eposz, amelyet a költő az 1790-es évek közepén elkezdett, de soha be nem fejezett. Juhász Géza tehát elhitte a mendemondát, miszerint „a megszomorodott szívű anya (Diószegi Sára, 1755-1810) a megmaradt kéziratokat a fiának a feje alá tette a koporsóba”, ezért engedélyt kért és kapott az exhumálásra. Jó viszonyban volt Révai Józseffel, az 1948-53 közötti időszak nagyhatalmú kultúrpolitikusával, így férhetett hozzá a sírhoz. Úgy tervezte, létrehozza majd a debreceni költők, írók panteonját, ahol a Csokonai-maradványok is helyet kaptak volna. Ebből a célból meg is bízta Medgyessy Ferenc szobrászművészt egy 3 méteres kőszobor, a Géniusz megtervezésével. Az alkotás potom 63 ezer forintba került volna, akkor, amikor egy miniszteri fizetés 5-6 ezer forint körül alakult, így a tervet jegelték. Medgyessy csak egy bronzmintát készített el, de Csokonai sem lett meg. Mindössze egy koponyacsont felső részét, valamint lábszárcsontokat, csigolyákat találtak, a többit megette a fertőtlenítő meszes homok. Állítólag három személyt temettek a sírba, a költőt és két testvérét, s az egyik maradványon a tbc nyomai is felfedezhetők voltak. Más verzió szerint nem is Csokonai sírját tárták fel, mert az néhány méterrel odébb helyezkedett el, nem pedig a tiszteletére emelt vasgúla alatt.

Kéziratot sem találtak – ha volt is, elemésztette az idő. Amikor Juhász Géza 1968-ban meghalt, a Géniusz bronzmintáját rátették a sírjára. Ezt azóta ellopták.